Overlanding Szenegálban – Baobab fák és eldugott kis falvak

2018. január 24. 

A mai nap ismét viszonylag korán keltünk, mert mindenkit felébresztett a müezzin (a muszlim imára hívó “pap” a mecseteknél), így végre nem mi voltunk az utolsók a sorban. Sőt, még reggelizni is volt időnk. 

St. Luisban megtankoltunk és elindultunk a Szavanna felé. Off-road szempontjából egy könnyebb útra lehetett ma számítani, viszonyt számtalan földút közül választhattunk, ami a navigációt kissé bonyolulttá tette. Ahogyan azt már megszokta a kis csapatunk, a nap első felét kifejezetten élveztük, a második fele viszont ismét elég nagy kihívást jelentett. 

Overlanderek autóikkal

Poros kis föld utakon haladtunk, ami nagyon jó szórakozás volt a sok kis kanyarral, gödrökkel és emelkedőkkel, na meg persze a tipikus afrikai tájjal. Az apró kunyhók, baobab fák és az elszórt kis falvak azokra a dokumentumfilmekre emlékeztettek, amelyeket Afrikáról néztem még régen. A nők színes ruhákban jártak, és fogalmam sincs, hogy hogyan, de szinte mindent képesek voltak a fejükön egyensúlyozva vinni…

Az út gyakran olyan apró falvakon vezetett keresztül, ahol nyilvánvalóan nem mindennapi látvány 4-5 dugig pakolt és teljesen felszerelt terepjáró. Amikor alkalmanként megálltunk a falvak központjának nevezhető helyen, akkor rendszerint rengeteg figyelmet kaptunk a helyiektől. 

Ezzel nem is volt semmi gond, hiszen ahogy egyre távolabb kerültünk az Atlanti-óceán partvidékétől, úgy váltak egyre barátságosabbá az emberek. Itt már nem volt követelőző kéregetés, ami nagy megkönnyebbülést jelentett nekünk. 

Evelinnel sokkal nyugodtabban és nagyobb örömmel osztogattunk iskolaszereket ezeknek a gyerekeknek, hiszen a korábbiakkal ellentétben ők valóban nagy hasznát vették ezeknek. Sokkal jobban rászorultak, mint korábban, amikor is szinte követelték tőled felnőtt emberek, hogy adj nekik valamit. 

Ezekben a falvakban a gyerekek először nem is akartak közelebb jönni. Nagyon meglepődtek, amikor behajtottunk a faluba, de aztán az első néhány kiosztott füzet és ceruza után 10-20 gyerek is körülvett minket egyszerre, és mindannyian szerettek volna még kapni valamit. Nem számított, melyik faluba térünk be épp, mindenhol nagyon mosolygósak és barátságosak voltak velünk. 

Csak valamikor késő délután eszméltünk arra, hogy még hosszú utat kell megtennünk a kijelölt táborhelyig. Ismerős helyzet. Mint már korábban említettem, ez a nap kifejezetten könnyűnek indult, viszont a vége felé már egyre nehezebbnek bizonyult. 

Ahogy sötétedett, egyre nehezebb volt követni a kis földutakat, a portól pedig szinte alig lehetett valamit látni, vagyis nehéz volt a konvojunknak együtt maradnia. Csak nagyon lassan tudtunk haladni. Gyakran a nyomvonalak hirtelen eltűntek, vagy olyan sövényekbe és bokrokba futottak, amelyeken áthaladni lehetetlen volt, megkerülni őket pedig kockázatos.

Még hátra volt vagy 50 mérföld, amikor úgy döntöttünk, hogy mostantól nagyon kicsi követési távolságot fogunk tartani a láthatóság miatt. Kevesebb, mint 1 méter volt az autók között, és körülbelül 40 km/h-val haladtunk. Bárcsak ne tettük volna így! 

Ha figyelembe vesszük azt a rengeteg szálló port, ami a szavanna földútjain felkavarodik ilyenkor, hát nagyon rossz napot választottunk arra, hogy légkondi bekapcsolása nélkül és az ablakokat lehúzva vezessünk… 

Napközben még teljesen elviselhető volt a dolog, viszont ilyen követési távolság mellett most olyan volt, mintha több tucat ember lapátolta volna ránk folyamatosan a homokot. Az ablakokat persze azonnal feltekertük, de még ez sem segített. 

Nagyon aggódtam amiatt, hogy a motor mindezt nem fogja jól bírni, de míg a motor teljesen jól küzdött a kellemetlen körülmények dacára, addig rólam ez már nem volt elmondható. Az út mindkét oldalán időről-időre feltűntek fatörzs méretű termeszvárak, és ebben a borzasztó poros, sötét éjszakában sikerült egynek neki hajtani jobb első kerékkel. 

Azonnal meg is álltam, attól tartva, hogy a gumi biztosan kilyukadt, ha nem rosszabb, de úgy tűnt, hogy a guminak kutya baja sem volt. Csak azután vettem észre, hogy gond van, amikor ismét elindultunk, ekkor ugyanis feltűnt, hogy a kormányzás nehezebbé vált, mintha nem lett volna egyenes többé. Bár a vezetés szempontjából nem volt nagy a baj, de az egyértelmű volt, hogy valami megrongálódott az autón. 

Még egy óra volt amire eljutottunk a táborhelyig, de ezen a ponton már annyira fáradt voltam, hogy megkértem Evelint arra, hogy inkább engem figyeljen, és ne az utat, nehogy elaludjak véletlenül a volánnál. 

Hajnali 3.30 volt, mire felállítottuk a sátrainkat. Nehéz elmondani, hogy ezen a ponton hogy nézett ki az autó, de ha azt mondom, hogy mindenhol állt a por, akkor azzal nem mondok semmit….

Share on facebook
Share on pinterest
Share on email
Share on print

Leave a Comment

Your email address will not be published. Required fields are marked *