2019. február 4. 

Végre egy nap, amikor nyugodtan ébredtünk, és nem a telefon idegesítő ébresztője vert fel álmunkból. A tervünk az volt, hogy körülnézzünk Dakhlában, kikapcsolódjunk, és átnézzük az elmúlt időszakban kapott üzeneteket és e-maileket. 

A Dar Dakhla szálloda egy nagyon szép tetőtéri étkezőt alakított ki, ahonnan az Atlanti-óceánra láttunk, így a reggelinket egy különösen szép látvány kísérte. Sütött a nap, szép volt az idő, és alig vártuk, hogy csak sétáljunk, teázzunk, és olvassunk végre nyugalomban… 

Nyugat-Szaharában és Marokkóban sosem lehetsz biztos abban, hogy tudsz-e majd sört venni a vacsorád mellé. Marokkó népessége 99%-ban muszlim, így ők egyáltalán nem fogyasztanak alkoholt. 

Még a turisták által gyakran látogatott helyeken sem biztos, hogy a menük tartalmaznak majd alkoholos italt. Ahogyan azt már korábban említettük, ha Dahklában jársz, akkor a Bahia étteremben biztosan szolgálnak fel sört, ez alkalommal azonban úgy döntöttünk, hogy szeretnénk megtapasztalni mindazt, ami a helyet különlegessé teszi, vagyis egy tea-rituálé mellett döntöttünk. 

Először kitöltöd a teát kis poharakba, majd leveszed a teáskanna tetejét, és visszatöltöd bele a teát. Ezt megismétled 3-4 alkalommal, ennyi idő kell ugyanis a teának ahhoz, hogy minden íz tökéletesen összekeveredjen. Vagy – szerintem legalábbis – ennyi idő kell ahhoz, hogy az a rengeteg cukor, amit beletesznek, elolvadjon végre. 

Próbáltunk ellenkezni ugyan, hogy nekünk kevesebb is elég, de már túl késő volt…A kávéház napos teraszán elfogyasztottuk a teát, majd a Morocco Lonely Planet útikönyv segítségével megterveztük a következő két hetünket.  

Ahogyan ott üldögéltünk, ismét eszembe jutott, hogy mennyire távol vagyunk attól a világtól, amelyet már megszoktunk. Az előttünk lévő kis tér teljesen üres volt, nem volt nagy forgalom, és bár a város esténként tér igazán magához az éjszakai piacokkal és a zsúfolt éttermekkel, a csendes délután emlékeztetett bennünket arra, hogy valóban milyen messze is  vagyunk a kitaposott úttól.

Vacsorázás a szabadban

Arról is beszélgettünk, hogy merre tovább ez a nagy utazas után, mivel közeledett az ázsiai utunk kezdőnapja is. Azt tervezzük, hogy június 18-án indulunk Európából Szingapúrba. 

A jövőbeli tervek között szerepel egy hosszabb afrikai expedíció, amikor úgy igazán felfedezhetjük majd a kontinenst, és kalandozni is lesz időnk; a mozambiki lovas szafarit például mindenképp ki kell próbálnunk – Vilanculos városában, az óceán-part mentén egy igazi afrikai kaland lóháton!

Még az előző napon, amikor a határátlépést követően a part mentén autóztunk, láttam egy elég nagy kanyont, és mintha egy pillanatra terepjárókat is megpillantottam volna arrafelé parkolni. 

Ma úgy döntöttünk, hogy nem a város egyik éttermében vacsorázunk, hanem lemegyünk a partra és igazi overlanding stílusban tábori tűzhelyen fogjuk elkészíteni a vacsoránkat. A hosszú félsziget miatt majd egy órát vezettünk, de megérte. 

Megnéztük a naplementét, miközben a konzerv kaják melegedtek a tűzön. Az autók és terepjárók még mindig ott voltak, de beszélgetni végül nem volt esélyünk senkivel. Amint elindultunk visszafelé, egy srác a zseblámpájával jelezte, hogy álljunk meg. 

Eleinte haboztam, de végül rájöttem, hogy ő az őr ebben a nem hivatalos kempingben. Vagyis most már azt is tudjuk, hogy biztonságos itt letáborozni; ha valaha ezen a környéken találod magad, feltétlenül nézd meg, hiszen gyönyörű hely!

Share on facebook
Share on pinterest
Share on email
Share on print

Leave a Comment

Your email address will not be published. Required fields are marked *