2018. február 3.
A Szahara-sivatag hihetetlenül látványos napkeltekor. A homokdűnék árnyékai, és a színek, amelyeket itt tapasztalsz, nem is tűnnek e világból valónak.
Az úton minden rendben volt…. egészen addig, amíg a semmiből le nem csapott ránk egy sivatagi vihar. Pont valami nagyon lehangoló városon haladtunk át a semmi közepén, amikor a szél hirtelen viharos erősségűvé vált.
Odáig fajult a helyzet, hogy nehéz volt megállapítani, hol van az út, mivel az átfújások miatt szinte mindent betemetett a homok.
Dél körül érkeztünk a határra, és ahogy Nyugat-Afrikában lenni szokott, itt is azonnal megtalált minket egy segítő. Viszont ő valóban nagyon segítőkész volt, össze-vissza futkározott az útleveleinkkel, és végül csak 20 eurót kért autónként.
Szerintem nagyon megérte a pénzét, bár utólag visszagondolva nem kértük a segítségét – magától kezdett el szaladgálni az útleveleinkkel -, vagyis alapból egy olyan helyzetbe kerültünk, amiben mindenképp ki kellett volna fizetnünk őt, akármennyit is kérjen a végén. Legnagyobb szerencsénkre nem kért sokat…
Így tértünk hát vissza a nem Marokkó által felügyelt Nyugat-Szahara törvénytelen földjére, ahol még utak sem léteztek. Ismét elhaladtunk a biztosítási csalás-autóroncsok mellett, és egy 3,5 mérföldes út után megkezdtük a hosszú, bürokratikus folyamatot, hogy újra beléphessünk Marokkóba.
Ehhez új D-16 TER nyomtatványra, vámkezelésre és vagy 3 millió bélyegzőre volt szükség, de körülbelül egy óra múlva már Dakhla felé tartottunk.
Pontosan olyan megkönnyebbülés volt megérkezni Marokkóba (pontosabban Nyugat-Szaharába), mint amilyen megkönnyebbülést éreztünk Mauritániát dél felé elhagyva; itt minden barátságosabbnak és fejlettebbnek tűnt.
Visszafelé már megálltunk egy kép erejéig a Ráktérítőnél, rá nem sokra pedig megérkeztünk Dakhla-ba. Evelin és én úgy döntöttünk, hogy ott megpihenünk, úgyhogy be is csekkoltunk egy olcsó szállodába, a Dar Dakhla-ba.
Bár nem valami nagy szám, az árát megérte. Jó lett volna táborozni is, de úgy gondoltuk, hogy ehhez túl hideg és szeles az idő.
Ekkor ideje volt búcsút venni a Porschétól, mivel Mate és Aliz úgy döntöttek, hogy egész éjszaka vezetni fognak hazafelé. Matenak volt egy fontos találkozója otthon, amit semmiképp nem hagyhatott ki, és mivel nem tudták eladni a Cayenne-t Banjulban, ezért fontos volt, hogy sehol se tétovázzanak, hanem a lehető leggyorsabban hazajussanak.
Csak később tudtuk meg, hogy a Porsche hajtótengelye útközben meghibásodott, és nem is volt egyszerű megjavíttatni egy Agadir körüli szervizben. Ezután haza kellett repülniük, hogy időben eljuthassanak a találkozóra, így amikor ezt a bejegyzést írom, a Porsche még mindig várja, hogy Mate és Aliz visszatérjen Marokkóba, hogy egy nap végre hazavezessék…
